…és érezzük, hogy élünk!

Van, olyan szerencsés ember, aki még életében nem szakított senkivel, vagy akivel még sohasem szakítottak? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy irigyeljem, vagy sajnáljam. Ha valami jó egyáltalán belopakodhatott a teremtésbe, akkor az maga a szerelem. Kábító, ellenállhatatlan, nincs rá orvosság, vagy ha van, az a szerelem maga. És mint minden ezen a földön, a szerelem is igazságtalan. Kell hozzá legalább két ember; s ma már azt sem merem mondani, hogy férfi és nő.
A szerelem két ember között sohasem azonos időben lobban, mindig van, aki kezdeményez, és van, aki fogad. Ezzel még nem is lenne baj, a gond a végén kezdődik. Miként a kezdet, úgy a vég sem egyszerre következik be.
Az egyik még szeret, a másik már átlépett rajta. Az egyik szenved, a másik megkönnyebbül. Az egyik szakít, a másikat szakítják. Nappalok és éjszakák kínjai követik egymást, és bár ilyenkor nem hisszük, reméljük, hogy az idő nagy ura csillapítja, majd teljesen elfeledteti fájdalmunkat.
Ügyeskedünk és fogadkozunk, lázadunk és beletörődünk. Túlélési terveket készítünk, bosszút forralunk. Sírunk és nevetünk… és érezzük, hogy élünk!

Petrus